Tizenegyedik fejezet

Azon az estén, vacsora után sokat töprengtem Luke szavain. A gondolat, miszerint először érzékelnem kell az Erőt, és csak aztán tudom majd alkalmazni, arra késztetett, hogy átértékeljem mindazt, amit addig megtanultam. Luke azt mondta, hogy mindazok során, amit előzőleg gyakoroltunk, csupán passzívan használtuk az Erőt, hogy kiterjesszük az érzékeinket. Ennek nyomán megfordult a fejemben, hogy talán csak abból az energiatárolóból merítek, amit a testem tölt fel az Erő energiáival. Eszembe jutott, hogy minden élőlény elegendő Erőt termel ahhoz, hogy érzékelje a külvilágot, és kapcsolatot tartson fenn vele, viszont ami ezen túl van, ahhoz többletforrások kellenek: ahhoz magából az Erőből kell meríteni.

Luke hangsúlyozta, hogy hinnem kell, de ennek érdekében meg kellett szabadulnom a kételyeimtől. Ezzel viszont eljutottam ahhoz a felismeréshez, miszerint a kételyeim a lényem szerves részét képezik, és amíg nem tudok túllépni rajtuk, akadályozni fognak abban, hogy hozzáférjek az Erőhöz. Úgy éreztem, fel kell áldoznom önmagamat, hogy érezni és használni tudjam az Erőt, és ezt egyelőre nem bírtam megtenni.

Viszont a kamrámat valósággal áthatotta az önfeláldozás - a kőbe vésett nevek örök emlékeztetőként szolgáltak. Porkins és Biggs meghaltak a Yavinnál, feláldoztak mindent, amik voltak, és mindent, amik lehettek volna. Wedge is mindenét feláldozta a Lázadásért. Lemondott az álmairól, megtagadott magától egy olyan életet, amelyet mások normálisnak minősítettek volna. És ha Luke-ot is belevettem ebbe a csapatba, ő felvállalta a feladatot, hogy újjáteremtse a Jedi-rendet, amelyet az apja megsemmisített, és ezzel segítsen újjáépíteni a Galaxist, amelyet az apja segített szétzúzni.

Hirtelen fojtogatóan szűkösnek éreztem a kamrámat. Ebben a helyiségben három férfi esküt tett, hogy vagy megdönti a Birodalmit, vagy meghal. Ők még kevesebbet tudtak a valószínű jövőjükről. mint én az enyémről, és olyan életet éltek, amit még kevésbé leheteti életi nek nevezni, mint az enyémet. Meghozták a döntést, és most magam is hasonló döntés előtt álltam. És az én helyzetem könnyebbnek tűnt, mivel csupán az előfeltevéseimről, illetve az előítéleteimről kellett lemondanom, nem pedig a testemről, a véremről, az agyamról és az életemről.

Be kell fejeznem a gondolkodást, és el kell kezdenem érezni. Meg kell nyitnom a lelkemet - foglaltam össze gondolatban a teendőimet, és felsóhajtottam. - Iellának talán igaza volt. Talán a Coruscajit napja novává alakul, mire képes leszek megtenni.

Kimenekültem a kamrámból, és hamarosan a tető felé tartó turbóliftben találtam magam. A holdunk besiklott a gázóriás mögé, és elfordította tőle azt az arcát, amelyen tartózkodtunk, így aztán a Valóséjben jártunk, nem csupán az Alkonyéjben. Számítottam rá, hogy hideg lesz, és valóban, amikor a liftajtó kinyílt, borzongatóan hűvös levegő söpört végig rajtam. És mégis, örültem, amikor a szél kiszívta belőlem a meleget, és azt reméltem, hogy a gondolataim is ugyanúgy lehűlnek majd, mint a bőröm.

Tudtam, hogy a változástól való félelmem ostobaság. Gondolatban ahhoz az átváltozáshoz hasonlítottam a saját átalakulásomat, mint amin a rovarok mentek keresztül, amikor átléptek egyik életa szakaszból a másikba. A teremtmény ugyanaz maradt, ugyanazt a genetikai kódot hordozta, de az új létformában fejlettebb képeségekkel rendelkezett. Csakhogy az én esetemben a fejlettebb képeségek a korábbinál sokkal nagyobb felelősséggel is jártak. Nem hiszem, hogy féltem ettől, de abban a kétkedő hangulatban, ama akkoriban eluralkodott rajtam, önmagam kapcsán semmiben sem voltam biztos.

Lassú ütemű körsétába kezdtem a Szentély négyzet formájú tetején, és hamarosan megláttam egy alakot az északkeleti sarokban,! Megpróbáltam kiterjeszteni az érzékeimet, hogy kiderítsem, ki üldögél ott, de nem jutottam túl sokra. Az illető szembefordult velem, amitől a szél oldalra fújta bozontos szakállát, majd visszafordulva kinézett az erdőre, végül fel a fekete égboltra, amelyen milliónyi csillag sziporkázott.

Odaballagtam hozzá, de tőle néhány lépésnyire megálltam, hogy valami távolságot tartsak, és halkan megszólaltam:

- Ne haragudj, Streen, hogy megzavartalak. Nem gondoltam volna, hogy másvalaki is idefent van.

- Semmi gond - felelte a vállát vonogatva az idős férfi. - Tudod, annyira hozzászoktam a magányhoz, hogy odalent állandóan mások útjában vagyok.

- Hát akkor magadra hagylak - feleltem, és már fordultam volna, de ő rám szólt:

- Arra semmi szükség. - Noha az arcára sötét árnyék borult, amikor ismét felém fordult, érzékeltem, hogy láthatatlan szeméből rendkívül átható és éber tekintet sugárzik. Sóhajtott egyet, és hozzátette: - Bocsáss meg nekem! Nem vagyok annyira jártas a személyes kapcsolatokban, mint kellene. - A környéken portyázó stintarilok Iázas visongásba kezdtek, mintha csak rajta gúnyolódtak volna, mire szelíden elmosolyodott, és tovább beszélt: - Tudod, éveken át nem volt más társaságom, mint a bespini rawwkok. Láttál már ilyen teremtményt? Megtermett, fekete dögevők, szép nagy bőrszárnyakon repülnek. Rendelkeznek egyfajta kezdetleges intelligenciával. Sosem fiidtam megtanítani őket semmire, de valahányszor enni adtam nekik, odajöttek hozzám.

- Elmosolyodtam, leültem a hideg kőlapokra, és megjegyeztem:

- Vannak olyan ismerőseim, akikről még ennyit sem mondhatok el.

- Tudod, a gázlelőhelyek kutatása a Bespinen magányos munka, de én nem bántam - folytatta Streen, majd megkopogtatta a homlokát. - Állandóan hangokat hallottam a fejemben, és érzékeltem mások hangulatát. A zaj csak akkor szűnt meg, ha eltávolodtam mindenkitől. De Skywalker mester megtanított, hogyan legyem meg ugyanezt tudatosan. Most már képes vagyok kirekeszteni mindezt az agyamból, amitől viszont a rejtélyek visszalopóztak az életembe.

- Rejtélyek? - ismételtem a szót, értetlenül mosolyogva.

- Aha, mint például, amilyen te vagy.

- Hogy én?

- Szorosan bezárkóztál, de azért bizonyos foszlányok kiszivárognak - felelte Streen. - Büszkeség, ami olyan forró, hogy még a dúracélt is megolvasztaná. És fájdalom. Az ítéleteid érzése úgy vág, akár a fénykard pengéje.

- Valóban? - nyögtem ki, és összeszorítottam a fogaimat. Streent könnyű lett volna zagyváló vén bolondnak nézni, de egyértelmű tanújelét adta annak, hogy rendkívül érzékeny. Súlyos hiba lett volna lebecsülni őt. - Ezt meg hogy érted?

- Nem kedveled Gantorist - felelte derűsen kuncogva.

- Nem kellenek Jedi-képességek ahhoz, hogy erre bárki rájöjjön - válaszoltam a fejemet ingatva.

- Ez igaz. És ő sem rajong érted - dörmögte Streen, azzal hátradőlt, és letámaszkodott a könyökére. - Emlékszel a mai gyakorlatra?

- Arra gondolsz, hogy Gantoris a feje körül keringette a köveket?

- Pontosan arra - erősítette meg Streen. - Nem szabad elcsüggedned. Amikor Luke mester és Gantoris eljöttek hozzám a Bespinre, tartottak egy kis bemutatót arról, hogy mi mindenre lehet használni az Erőt. Gantoris már akkor tudott gondolati úton tárgyakat mozgatni.

Felkaptam a fejemet, és rövid töprengés után megszólaltam:

- Értem. Szóval Gantoris már régebben megtanulta, hogyan manipulálhat anyagot az Erővel, ezért remekelt a gyakorlaton. - Amikor aztán belém kötött, Luke nem szólt rá. Ezer oka lehetett arra, hogy így járjon el. Talán azért hagyta, hogy Gantoris gúnyos megjegyzései felélesszék bennem a versenyszellemet. Nem tudhatom biztosan, hogy ez volt-e Luke célja, mindenesetre jó tudni, hogy Gantoris nem habozik kihasználni az előnyeit mások kárára. Ezt az adatotgondosan bejegyzem a hajónaplómba.

Mindettől függetlenül, ez az értesülésem egy tapodtat sem vitt közelebb ahhoz, hogy érezzem az Erőt.

- Feltehetek egy kérdést, Streen?

- Nyugodtan, de aztán nekem is lesz egy - válaszolta az idős férfi.

- Köszönöm - mormoltam, majd felhúztam a lábamat, rákönyélB költem a térdemre, és megkérdeztem: - Milyen érzést kelt benned az Erő?

- Olyannak érzem, mintha tíz kiló élet szorult volna egy ötkilós testbe - válaszolta, aztán erősebb hangon, mind derűsebben folytatta:

- Most csupán egy vékony erecskének érzem, éppen csak csörgedezik bennem. Mint amikor porszemek táncolnak egy fénykévében. Egyesével szállingóznak, mialatt áthaladnak rajtam, de olyan kellemes érzés, hogy azt nem lehet leírni. Egy kicsit megbizserget, mint az első csók, vagy az a lökéshullám, ami akkor vág végig rajtad, amikor szabakkozás közben a váltásnál jobb lapot kapsz, mint amire már fogadtál.

Szerettem volna közbekottyantani, hogy ehhez hasonlót már magam is tapasztaltam, de olyan áhítattal beszélt, hogy a tréfái komolynak, sőt kissé keserűnek hatottak. Így aztán csak annyit böktem ki:

- Húha!

- És te milyennek érzed? - kérdezte ekkor.

- Nem is tudom - feleltem a fejemet csóválva. - Én valahogy nem érzek semmi különöset. Azt hiszem, eléggé áthat ahhoz, hogy képes legyek kisebb trükkökre, de nem érzek semmi olyant, amit te leírtál. Még közelítőleg sem.

- Majd fogsz - vágta rá Streen.

- Legalábbis remélem - dörmögtem.

- Hidd el, te is érezni fogod - jelentette ki Streen, majd az előző, halk hangnemre váltva hozzátette: - Akkor most én is feltennék egy kérdést.

- Erről alkudtunk meg.

- Szóval, Skywalker mester sokat magyarázott nekünk a sötét oldalról - kezdte Streen. - Arról, hogy milyen önző, mennyire gonosz kegyetlen.

- Így van...

- Eddig rendben. Mármost az imént említettem, hogy a rawwkokat sosem tudtam megtanítani semmire. Emlékszel? Szóval, egyszer találkoztam egy olyannal, amelyik értelmesebbnek tűnt a többinél, éppen csak egy kicsivel, nem sokkal. Csak egy kicsivel. Én pedig azt gondoltam, hogy az egy ígéretes példány, így aztán megpróbáltam megtanítani, hogy húzza be az egyik szárnyát, aztán a másikat. Ugrándozzon egy ritmusban azzal a dallal, amit fütyülök neki. Szerettem volna táncolni látni.

A hangja annyi magányt hordozott, hogy összeszorult a szívem.

- Mondd tovább - biztattam.

- Aztán arra gondoltam, nem tudom miért és hogyan - folytatta Streen - de arra gondoltam, ha egyszer rá tudom venni, hogy megtegye, és megjutalmazom érte, akkor többször is meg fogja tenni. Egyre csalódottabb lettem, sőt, dühös is. És végül, azt hiszem, az Erő segítségével kényszerítettem arra, hogy táncoljon nekem. Csak egyszer. Nem sebesítettem meg, nem okoztam neki fájdalmat és megetettem, meg minden. - A Szentély közelében ismét visítani kezdtek a stintarilok, és a társam hangja beleveszett a fülsértő rikoltozásba. Aztán, amikor a rágcsálók elhallgattak, Streen megkérdezte: - A sötét oldal módszereit használtam? Gonosztettet követtem el?

- Nem biztos, hogy meg tudom adni a választ erre a kérdésedre. - válaszoltam az igazságnak megfelelően.

- Azért csak próbáld meg! - kérte Streen.

Bólintottam, és sóhajtottam egyet, majd lefelé pillantva végignéztem, ahogy a lélegzetem fehérlő párafelhőként gomolyog elő a számból, aztán belekezdtem:

- Abszolút értelemben véve, azok alapján, amiket Skywalker meti tértől hallottunk, igen, áttévedtél a sötét oldalra. Amit tettél, önző dolog volt, de teljesen apró, szinte jelentéktelen. Ha elképzelünk egy százas skálát, amelynek felső végén az Alderaan megsemmisítése áll, akkor a te cselekedeted még az egy tizedet sem éri el.

Az idős férfi bólogatott - közben a feje kitakart előlem néhány csillagot -, majd sejtelmesen fojtott hangon megkérdezte:

- És ezen a képzeletbeli skálán hová helyeznéd a múltadról szóló hazugságaidat?

- Micsoda? - hördültem fel elképedten.

- Nekem azt mondták, hogy egy koréliai Jedi-család sarja vagy, és hogy részt vettél a Lázadásban.

- Igen, ez színigaz - erősítettem meg az állítást.

- De az a büszkeség, ami benned munkál - folytatta Streen -, ez a fajta büszkeség abból fakad, ha valaki csinál valamit. A rólad hallott történet másként szól.

- Látod, ezt el tudom hinni. Az egész, ez az egész csupán nézőn pont kérdése - válaszoltam, azzal feltápászkodtam a kövezetről. Szerintem a legkevésbé sem fontos, hogy korábban mik voltunk. Ha i igényt tartasz rá, egy csomó mindent mesélhetek magamról. Néhány történetet talán még el is hinnél, néhányat biztosan nem. Végső soron viszont ezek egyike sem segítene abban, hogy Jedi-lovaggá váljunk. Büszke vagyok mindarra, amit tettem, de még büszkébbé tesz majd, ha Jedi leszek.

- Streen felnevetett, és megállapította:

- Szóval, nem hazudsz, csak nem mondod el a teljes igazságot, mert jelenleg úgysem mennék vele sokra.

- Igen, azt hiszem, erről van szó - feleltem lassan bólogatva.

Hát, ezzel még tudok együtt élni - mondta mosolyogva Streen, azzal talpra állt, és a turbólift felé intett. - Nos, akár meg is mutathatnánk a többieknek, elég eszünk van ahhoz, hogy bemenjünk, mikor kezd lehűlni a levegő. Nehogy megfázzunk idekint.

- Nem tenne jót, ha kiderülne rólunk, leendő Jedikről, hogy ennyire ostobák vagyunk, igaz? - tettem hozzá, mialatt felzárkóztam mögé.

- Nem, a legkevésbé sem.

A következő néhány nap folyamán több gyakorlatot végeztünk, melyek során további megerősítést nyert, hogy egyszerűen képtelen valgyok érzékelni az Erőt. A többi tanítványnak is különféle vonatkozású nehézségeik támadtak azzal, amit „mozgatásnak” neveztünk. Akármit kellett volna eltolnom, közelebb húznom, felemelnem vagy lesüllyesztenem, akár közelről, akár távolról, egyszerűen nem tudtam megtenni. Mialatt Luke arra használta fel az állandó mondását - miszerint a nagyság nem számít -, hogy lelket öntsön a többiekbe, és rávegye őket, hogy felejtsék el a kételyeiket, számomra in¬kább ima lett, amit azért hajtogattam, hogy legalább egy kicsit megpöccintsek egy követ.

A tény viszont az, hogy még egy kis fodrozódást sem tudtam kiváltani egy bögre víz felszínén. És mialatt egyre jojbban és pontosabban érzékeltem az ellenfeleimet, illetve a szándékaikat, továbbra sem éreztem, hogy az Erő belém hatol kívülről. A védekezés területén elért fejlődésemnek köszönhetően egyre jobban megnyíltam a bensőmből fakadó Erő előtt, de számomra úgy tűnt, ez a folyamat részben a természetes önvédelmi ösztöneimből ered. És ezzel párhuzamosan a természetes önvédelmi ösztöneim gátoltak a további fejlődésben.

Valahol valaminek engednie kellett, és én folyton kerestem a módját annak, hogy előidézzem az áttörést. Egy délutánon Luke körbe állított minket egy tekintélyes méretű szikla körül, amelynek alább fele a föld színe alatt rejtőzött. Rámutatott a tömbre, és megszólalt:

- Napok óta mást sem hajtogatok, mint hogy a nagyság nem számit, ami színigaz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden feladat egyszerű. Ez a kődarab csupán egy jókora tömb csúcsa. Igazából nem is tudhatjuk, hogy mekkora. A megmozdításához nem csupán irtózatos erőkifejtés kell, de kitartás is. Ha viszont az Erő szabadon áramlik át rajtatok, képesek lesztek megemelni. Ha az Erő nem árad bennetek, nem tudjátok végrehajtani a feladatot - Végighordozta rajtunk a tekintetét, egy-egy pillanatra nyíltan belenézett mindannyiunk szemébe, és megkérdezte: - Ki szeretné elsőnek megpróbálni?

Gantoris azonnal tett egy lépést előre, és felkiáltott:

- Én, mester!

- Ha neked is megfelel, mester - mondtam sietve, és fejet hajtottam Luke előtt -, szívesen lennék az első.

- Te? - mordult fel Gantoris, és gúnyosan vigyorgott. - Te nem fogsz elérni semmit.

Luke rám nézett, és a maga higgadt, visszafogott modorában megkérdezte:

- Gondolod, hogy készen állsz rá?

- Hiszek abban, hogy meg kell tennem - válaszoltam a vállamat vonogatva. - Amikor a kisebb dolgokra figyeltem, talán bezárkóztam az Erő elől. Talán egy igazán komoly feladat kell ahhoz, hogy kinyíljak. - Luke iménti példáját utánozva végignéztem a társaimon, és miután szemkontaktust létesítettem mindenkivel, határozottan kijelentettem: - Meg kell mozdítanom ezt a sziklát, így aztán meg fogom mozdítani. Ez az, amiben hiszek.

Elsősorban a belső nyomásra számítottam, ami azért alakult ki bennem, mert nem akartam veszíteni. Elfogadtam, hogy a kudarc lehetséges, és kész voltam együtt élni a kudarc következményeivel, ami azt jelentette, hogy a kísérletem nem lesz kétségbeesett kétségbeeset, és nem kísérik majd negatív érzések - a sötét oldal előfutárai. Megfogadtam, hogy egyszerűen beleadok mindent, amire futja az tutimból, az akaratomból és a képességeimből. Megfogadtam, hogy végigcsinálok mindent, amit tanultam, és sikert aratok.

Hót akkor, te vagy az első - közölte a Jedi-mester, és biccentett nekem.

Lehunytam a szememet, összeszedtem magam, és vettem egy mély lélegzetet. Lassan engedtem ki a levegőt, közben kiterjesztettem a tudatomat, amíg az magába foglalta a két oldalamon álló Tionne-t és Streent. Ezt követően az érzékelésem köre ugrásszerűen tágult, míg végül mindenkiről tudtam, hogy pontosan hol tartózkodik. Innentől kezdve szűkítettem a kört, és mialatt így tettem, észleltem az energiák gyenge, bizsergető érintését. Mintha egy iontöltet száguldott volna el a közvetlen közelemben - az összes haj- és szőrszálam felmeredt.

Nem próbáltam mozdítani, nem hajszoltam mindenáron a célt, Inkább igyekeztem megnyitni magam a külső energiák előtt. És mialatt befogadóvá váltam, és egyre több Erőt fogtam be ahhoz hasonlóan, ahogyan a napvitorlák fogják be a napfényt, egyre tisztábban érzékeltem magam körül a világot. A szememmel csak sötétséget láttam, de különféle struktúrákat és tárgyakat fedeztem fel ebben a mindent betöltő feketeségben. Foltokat, amelyek úgy kúsztak-másztak, akár a rovarok. Csíkokat, amelyek úgy araszolgattak a föld felszíne alatt, akár a férgek. Bokrok és fűszálak körvonalait fedeztem fel, a gyökerüktől egészen a levelük csúcsáig. Mindent érzékeltem, ami élt, és amit kint éreztem, ugyanazt éreztem bent is. Ismét átéltem azt, amit akkor, amikor Luke összeolvasztotta a gondolatait az enyéimmel, hogy megpróbáljon fényt deríteni Mirax hollétére. Láttam az Erő áramlatait a testemben, és láttam a körülöttem örvénylő áramlatokat. Apró lépésenként - kissé módosítottam egy gondolatot itt, lecsitítottam egy kételyt ott, félresöpörtem a félelmeket emitt, támogattam a reményt amott - lassan megváltoztattam a bennem keringő Erő áramlását. Úgy irányítottam, hogy befelé tartva lebontsa a gátakat, amelyek elzártak engem az energiák univerzális áradatától.

Amint rés támadt a védőfalaimon, az Erő úgy tódult belém, ahogyan a magas nyomású folyadék lövell ki a csővezetéken keletkezett tűhegynyi lyukon. Szempillantás alatt csordultig töltötte a bensőmet, és azt képzeltem, hogy a szememen, az orromon és számon át kicsorog belőlem. Szerettem volna táncolni és énekelni örömömben, mert mindent megtapasztaltam, amiről Streen mesélt nekem. Ezt éreztem akkor, amikor Mirax először mondta, hogy szeret, ez volt az az illat, amely anyámat lengte körül, és a szívet melengető nevetés, amelyet az apám hallatott, amikor büszke volt rám valamiért. Ez volt az a barátságos vállveregetés, amelyet Wedge-től kaptam a bevetések után, de még Füttyös diadalittas szerenádja is. Ez volt minden, ami jó és szép és helyes és pozitív és eleven - és várta, hogy az akaraterőmmel munkára fogjam.

Energiákkal feltöltve a kő felé terjesztettem a tudatomat. Egyetlen szívverésnyi idő alatt felmértem a mélységeit. Megismertem méretét és a tömegét, a körvonalait és a gyenge pontjait. Tudtam, hogy képes lennék pöröllyé formálni az Erőt, és szétzúzni vele a sziklát, de nem ezt a feladatot kellett végrehajtanom. Hanem azt, hogy mozdítsam meg, tépjem ki a földből, emeljem fel olyan magasra, hogy mindenki lássa, mit valósítottam meg.

És ekkor munkára fogtam az Erőt. Először ellenállást éreztem erre számítottam is. A kőtömb az elmúlt évek vagy tán évezredei alatt szilárdan beágyazódott a talajba. Megrángattam, és azt tapasztaltam, hogy jobbra-balra inog. Apró kavicsok szakadtak le róla, végiggurultak az oldalán, és a fűbe potyogtak. Egy pillanatra meghökkentem, mert olyannak láttam, mint egy meglazult fogat, aztán felkészültem, hogy kihúzzam.

Az erőlködéstől a fogaimat csikorgattam, de éreztem, hogy a tömb megmozdul. A lelki szemeimmel láttam, hogy remeg és rázkódik. Lassan, kezdetben nagyon lassan, de megindult felfelé. Előbb egy - egy mikron, aztán egy-egy milliméter, majd egy centi, majd kettő. Aztán négy és hat és húsz. Sűrű, barna áradat zúdult le az alsó részéről, mialatt a tömb a felszín fölé emelkedett. Most már gyorsabban mozgott, és csak akkor lassult le kissé, amikor nekiütődött a helyén keletkezett gödör falának. Még nem tudtam csalhatatlan biztonsággal irányítani, de tudtam, hogy előbb-utóbb fejlődni fogok, így aztán tovább emeltem, egyre magasabbra.

A szikla teljesen kiemelkedett a talajból, de nem értem be ennyivel. Éreztem, hogy az Erő csak úgy lüktet bennem, áthatóan és kitartóan. Átcsatornáztam a tudatomon, és kissé simábbá változtattam a kő mozgását. Emeltem és emeltem, olyan magasra, hogy tudtam, amikor majd kinyitom a szememet, átlátok alatta, és egyenesen a velem szemben, a kör átellenes pontján álló Luke-ot fogom megpillantani.

Olyan magasra akartam emelni, hogy még Gantoris se tagadhassa meg tőlem az eredményt.

Végül elértem a célomat. A szikla alját legalább két méter választotta el a talajtól. Ott tartottam, és megkettőztem az erőfeszítéseimet, hogy megállítsam a legapróbb rezdüléseit is. Azt akartam, hogy ugyanolyan szilárdan függjön a levegőben, mint amilyen szilárdan ékelődött a földbe. Amikor már mozdulatlanul lebegett, elmosolyodtam, és kinyitottam a szememet.

A kő ugyanott volt, mint az imént, amikor még bele sem kezdtem a gyakorlatba.

Hitetlenkedve bámultam, és megpróbáltam felidézni, hogy mikor zuhant vissza a helyére. Nem emlékeztem semmiféle hangra, sem pedig arra, hogy érzékeltem a lökéshullámot, amelynek végig kellett szaladni a talajon. Felnéztem oda, ahol a kőtömbnek lennie kellett volna, aztán ismét le. Nem hittem el, hogy nem mozdítottam heg, mert biztosra vettem, hogy éreztem az Erőt, és azt is, hogy a kő az előbb még a levegőben lebegett.

Aztán észrevettem, hogy a társaim - az összes társam - felfelé néz, arra a helyre, ahol én is láttam a sziklát. Tionne és Streen nyíltan csodálkozva bámultak, Kam pedig arra a sajátos félmosolyra húzta a száját, amivel ő a komoly teljesítményeket szokta elismerni. Gantoris úgy pislogott, mintha kísértetet látna, míg a többiekről lerítt, hogy megdöbbentek.

Luke hirtelen megrázta a fejét, és a szemére tapasztotta tenyerét. Néhány másodperccel később visszanézett oda, ahol a sziklának kellett volna lennie, aztán lefelé oda, ahol valóban volt. Ezt követően Végighordozta tekintetét a többi tanítványon, majd lassan elhúzta maga előtt a jobbját, mire a társaim pislantottak néhányat, és megdörzsölték a szemüket.

Gantoris a sziklára nézett, aztán rám, és vádló hangon megkérdezte:

- Mit műveltél?

- Keiran nem mást tett, mint érzékelte az Erőt - válaszolta helyettem a Jedi-mester, majd előrébb sétált, és a kezét Gantoris válIára helyezve folytatta: - És megnyitotta a jövője felé vezető u tat, Amit tett, vagy amit nem tett, az nem a ti gondotok. Ne törődjetek vele, inkább örüljetek, hogy egyikőtök átjutott az első akadályon, és elindult az úton, amelynek végén Jedi-lovag lesz.